A múlt jelentette az otthont a családdal,
Melegségben, szeretetben s ölelve.
Gondoskodni és dolgozni tudott,
Évek múltán pedig nyugdíjba vonult.
S a múlt elvész, vajon most hol van?
Az időt, a helyet már nem is tudja…
Nem érti, hogy vele most mi történt,
Hogy került a sok idegen, idős közé.
Elfogadta, hogy otthonban kell lenni,
Hogy mindenben a nővér fog segíteni.
Most már elfogadta, hogy ez az Otthon,
De nem érti, hol vannak most a rokonok.
A sok kedves nővér is olyan más lett,
Ebben a maszkban, fehér jelmezben.
A vírus elzár, elnyom és megríkat,
Úgy érzi, most már sosem lesz vigasz.
Ez a jelen? Ez a jelen borzasztó!
Minden rossz és nyomasztó!
A vírus megkoronázta a bút,
S lett a jelen olyan csúf…
Nem maradt neki más egyéb,
A nővér, az ima, hit és a remény,
Melyben nem hal meg oly némán,
Hogy nem láthatja még egyszer a család.
Hiába az a sok megszenvedett nap,
Megtört szívű, könnyező idős lakók.
Kitartunk, védünk, óvunk és féltünk.
Mindent szívvel teszünk meg ő értük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése