Zárt ajtók

Noha egykor mindent adtak,

mára elhagyatva maradtak.

A kopott ajtó rájuk zárul,

s a kapzsi világ el fordul.

Néma szoba, hideg falak,

kiszáradt, szomjas pillanatok.

Ahol a gondoskodás járna,

ott csak a részvétlenség ára!

Ki nézi el e vak közönyt?

Ki szárítja fel az idős könnyet?

Hát mivé lett az emberség,

ha a tisztelet már csak szemét?

Sorsuk félrelökött teher,

míg a világ vakon menetel.

De kimondom a szót, mert fáj:

e méltatlan csend ordításért kiált!

Elcsúszik tér, idő S emlék

Elcsúszik tér, idő s emlék...

Noha egykor csend honolt,

Hol a fiatalság kopott,

s az emlék már nem kopog, 

Csak egy helyben topog.

Elcsúszik tér , idő s emlék..

Néha hangos, zakatoló vonat,

Nem tudni ma-e vagy holnap,

Ismerlek-én téged valahonnan?

Tudnom kéne kit rejt az arc?

Elcsúszik tér, idő s emlék.

A nevek lassan ködbe vesznek,

az arcok árnyként integetnek,

egy régi mosoly feldereng még,

de már a tegnap is csak emlék.

Elcsúszik tér, idő s emlék...

A szoba furcsa, ismeretlen,

bár itt éltem le minden percem.

Ki fogja most a fáradt kezem,

amikor önmagam keresem?

Elcsúszik tér, idő s emlék...

De ha a szavak el is fogynak,

a mozdulatok még vallanak:

egy meleg ölelés csendjében

ott vagyok még a szeretetben.

Elcsúszik tér, idő s emlék...

Az idő hídján

 A reggeli fény lassan aranyozza be az ablak keretét,  mint rég elfeledett filmkockák, úgy úsznak be a képek: egy zizegő kerti ösvény, a kútgém messze nyúló árnyéka, és a nagymama kezének puha, megnyugtató melegsége. 

Nem számítjuk már, mennyi homokszem pergett le a csendben, mert a jelen most sűrű, mint a frissen főtt kávé illata, mely átjárja a tágas teret, és otthont teremt a pillanatban. 

Látom a ráncokat a homlokon – nem bánat rajzolta oda őket, hanem a nyár, amikor a nap fénye túl erősen sütött, és a sok-sok mosoly, melyet útközben elraktározott a szív. 

Olyanok vagyunk, mint a szüretre érett, mézédes fürtök a tőkén: minden szemben ott fortyog a letűnt évtizedek zamata, a viharok utáni tiszta, üde levegő, a megérkezés békéje. 

A lépteink talán lágyabbak, de a belső zene nem hallgat; ott cseng a falak között, mint egy csendes, öreg dallam,  melyet a szél játszik a tetők felett, miközben esteledik. 

Az élet nem a múlásról beszél most, hanem a sűrű magról, melyet elvetettünk régen, s most gyümölcsöt hoz a csendben. Minden ránc egy-egy történet, egy megélt regény lapja, melyet nem kell már felolvasni, mert a tekintet elmeséli. 

Itt ülünk a fényben, kéz a kézben, a jelen valóságában, hol a holnap ígérete lágy szellőként simogatja az arcot, és a szívek mélyén ott dobog a legtisztább, megmásíthatatlan otthon.