Hosszú évek eltelt sora, lelket körül ölelő emlék. Foszlányok kíséretében élni, ringatni álmokat, amik a múltat szolgálva lebegnek. Soha véget nem érő pillanatok. Otthont váltja az otthon. Egyedül, vénülő kezekkel, a család messze, a valódi otthon melegében. Ahol a végtelen pillanatok töredékének egésze élt az akkori jelen szépében. Könnyben csillanó szempár, kusza, tétova gondolatok.
Hol vagyok? Még nem fejeztem be a kertet. A lábvaim fájnak, mozdulni sem bírnak... Hogy kerültem én e székbe? Tudok én menni. A kertbe kell menni... Anyukám megfőz, kitereget. A kertbe kell menni. Mozdulni sem bírok... Nővérke, segíts felállnom, krumplit kell vetnem, a kislányt kell elvinnem.... Tudok én menni. Anyukámmal beszéltem, a kertbe kell menni....
Hol a tér, az idő, a múlt és a jelen; kéz a kézben, egy gondolatként bántja a megtört lelket, vérző szívet hagyva a könnyező szemnek. Anya, gyermek s asszony, otthont váltja az otthon. Remegő kéz simítja az arcot, ismerni véli azt; aki a jelen törődéssel, türelemmel lép a halvány mosolyú ráncos archoz. Fájó emléket váltja a pillanat öröme, tán megmarad a foszlánya. Cseppnyi ízek, tompa hangok, homályos képek. Kedves bszéd, apró érintés, a család messze. Mit ér a hosszú élet, a kemény munka, ha a tér, az idő, a múlt és a jelen; kéz a kézben, egy gondolatként bántja a megtört lelket, vérző szívet hagyva a könnyező szemnek.. S az otthont váltja az otthon. Mit ér a hosszú élet, ha a kusza gondolatok megtévesztenek,idős lelket ketté törnek. Mit lát a szem, a szív, mikor eltéved az úton, mikor arcát látja a tükörben. Fel sem ismerve, mivé lett az anya, a gyermek s az asszony. Elfáradt... Elfáradt a test, a lélek. Szeme csillog, eltekint, könnyet hullajt. Elindult... Elindulni, könnyen, szállva. Mint egy angyal, egy valódi angyal, aki az otthont váltotta otthonra, s lépett tovább a mennyekbe.
Mint anya, gyermek s asszony, könnyes szemmel, mosollyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése