Zsibbadó kézzel, megtörten a kékben, már árnyék folyik a fehér falon. A hús is megfáradt a csendes délutánban, s a lélek – mint a rongyos, őszi szárny – remegve várja a határunkat.
Látom a ráncot, mély barázda-gödröt, hová a múló, vad idő betévedt; a szemek mélyén fojtott, árva láng pislákol, egy elhagyott ház ablakai ők, ahonnan minden kedves vendég elment.
Milyen nehéz a test, ha elfogy benne a lázas, lángoló, türelmetlen akarat! Mint földre rogyó, megrokkant cserfaág, melyet a fagyos őszi szél levert, úgy dől el csendben a magányos ember.
És fáj az élet, mert mindent elsorvaszt; a kéz, mely simogatott, most tétován kapaszkodik még a semmibe, a semmibe... S a szív– e nehéz, konok, zakatoló óra – egyszer csak megáll a hideg ütemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése