A testük megfáradt, de lángol még a lélek,
a ráncos arcokon a csendes délután;
a munka éveit a sorsuk írta, festette,
s most itt pihennek meg e meleg otthonban.
Nem kérdezik, mi volt a tegnapi teher,
a lábuk lépte már oly óvatos, szelíd;
a dermedt napokon egy tiszta szó felel,
mely enyhülést hoz, s a fájó gondot szelídít.
Olyanok ők, mint a megviselt, szép fák,
melyeket ölelt a vihar, s mégis élnek;
kik végigküzdötték a nehéz, hosszú napokat,
s most nézik csendben a múló éveket, a képet.
Mi állunk itt mögöttük, mint csendes, biztos támasz,
hogy óvjuk a szívet, a fáradt, drága lelkeket;
mert tudjuk: tisztelni kell azt, ki mindent megállt,
s átadni nekik a legmélyebb tiszteletet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése