A reggeli fény lassan aranyozza be az ablak keretét, mint rég elfeledett filmkockák, úgy úsznak be a képek: egy zizegő kerti ösvény, a kútgém messze nyúló árnyéka, és a nagymama kezének puha, megnyugtató melegsége.
Nem számítjuk már, mennyi homokszem pergett le a csendben, mert a jelen most sűrű, mint a frissen főtt kávé illata, mely átjárja a tágas teret, és otthont teremt a pillanatban.
Látom a ráncokat a homlokon – nem bánat rajzolta oda őket, hanem a nyár, amikor a nap fénye túl erősen sütött, és a sok-sok mosoly, melyet útközben elraktározott a szív.
Olyanok vagyunk, mint a szüretre érett, mézédes fürtök a tőkén: minden szemben ott fortyog a letűnt évtizedek zamata, a viharok utáni tiszta, üde levegő, a megérkezés békéje.
A lépteink talán lágyabbak, de a belső zene nem hallgat; ott cseng a falak között, mint egy csendes, öreg dallam, melyet a szél játszik a tetők felett, miközben esteledik.
Az élet nem a múlásról beszél most, hanem a sűrű magról, melyet elvetettünk régen, s most gyümölcsöt hoz a csendben. Minden ránc egy-egy történet, egy megélt regény lapja, melyet nem kell már felolvasni, mert a tekintet elmeséli.
Itt ülünk a fényben, kéz a kézben, a jelen valóságában, hol a holnap ígérete lágy szellőként simogatja az arcot, és a szívek mélyén ott dobog a legtisztább, megmásíthatatlan otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése