mára elhagyatva maradtak.
A kopott ajtó rájuk zárul,
s a kapzsi világ el fordul.
Néma szoba, hideg falak,
kiszáradt, szomjas pillanatok.
Ahol a gondoskodás járna,
ott csak a részvétlenség ára!
Ki nézi el e vak közönyt?
Ki szárítja fel az idős könnyet?
Hát mivé lett az emberség,
ha a tisztelet már csak szemét?
Sorsuk félrelökött teher,
míg a világ vakon menetel.
De kimondom a szót, mert fáj:
e méltatlan csend ordításért kiált!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése