2026. július 10., péntek

Gyermek vagyok....

Gyermek vagyok, szól a dal, itt az ivóban nap, mint nap. 
Új volt még a "repül a bálna", hogy volna már ilyen állat?
"Szállj el kismadár" a kedvenc, e dal bármikor mehetett. 
Ovi után rögtön oda, kisérőnk a papa volt. 
Ivó, mint családi vállalkozás, gyerekként álom világ.
Kicsiként nem úgy látsz, csak ahogy felnőtté válsz. 
Érzed később a halál súlyát, az elvesztés igazi búját. 
Megrenget, megváltoztat, a fájdalom másként láttat. 
Már hallod, ahogy kiálltottak, a sírást,
ahogy puffant, csattant...már fáj, mert látsz.
Fáj, mert haragszol. Már a düh, a szégyen.
Miért ez járt neked? Miért azok mentek el korán, 
akik kordát tartották. S állsz némán, egyedül. 
Vállad fáj, szíved hasogat. Vágyod azt ami nincs…


Egyszer végre csend lesz....

Csattan, kiállt és sír,
Az ember mindent bír?
Másnak is jár a kín?

Egyszer végre csend lesz.

Savas, boros szag,
Bódító állapotban,
Minden újra csattan

Egyszer végre csend lesz.

Ahogy telnek az évek,
Sosem lesz vége,
Sose, mint régen.

Egyszer végre csend lesz.

Nagyszülők mentek,
Halál a béke ellen,
Csattan, sír, remeg.

Egyszer végre csend lesz.

A válás után nincs csend,
Felnősz, sírsz, remegsz,
Szülőd lesz gyermeked.

Egyszer végre csend lesz.

2026. április 14., kedd

Húsvéti varázs mamáéknál

Húsvéti varázslat a mamáéknál
 A faluvégen, ott, ahol a dombok lágyan simulnak az ég kékjéhez, egy kis udvarban megállt az idő. A napsütés aranyporral vonta be a kertet, ahol a nárciszok sárga kelyhei büszkén bólogattak a szélben, a jácintok pedig édes, bódító illatfelhőbe borították a kerítést. A kerti csap halkan, ritmusosan csepegett a zománcos vödörbe, mintha a tavasz szívverése lenne.
 A tornácon álló öreg rádióból vidám sváb zene szűrődött ki, a harmonika dallama betöltötte a levegőt. A konyhában Mama serénykedett: a frissen sült kalács illata, a vanília és a mazsola aromája kiszökött a résnyire nyitott ablakon. Papa eközben kint járt az udvaron, a kék köténye zsebéből maréknyi gabonát szórt a tyúkoknak. – Egyetek, pipikék, ma ünnep van! – mormogta kedvesen, majd megsimogatta Lujza, a barna fülű kutya fejét.
 Mikor Papa végzett az etetéssel, és behúzódott a házba, hogy segítsen Mamának az unokák fogadásában, az udvaron különös dolog történt. A nagy, faragott fakapu tárva-nyitva maradt – itt, ebben a faluban nem kellett félni idegenektől, a nyitott kapu a bizalom és a szeretet jele volt.
 A kert mélyén, az óriási fenyőfa árnyékában Csöpi és Márkó, a két kis kecske figyelni kezdett. Szemük vidáman csillant, ahogy a friss füvet rágcsálták. Ez volt a jel.
Lujza, a nyulak hűséges őrzője, halkan vakkantott. Pisti és Rózsa, a két tapsifüles előbújt a rejtekéből. Pisti bajuszán még ott volt a reggeli harmatcsepp, Rózsa pedig már hozta is a kosarat. Herk, a cirmos cica, aki addig a kerítés tetején napozott, méltóságteljesen leugrott, és a szomszéd tyúkjaihoz sétált. – Sorakozó! – mintha csak ezt súgta volna, és a tyúkok már gurították is a legszebb, hófehér tojásokat a fűbe.
 Míg a nagyszülők bent az unokákat várták, az állatok titkos szövetsége munkához látott. Pisti és Rózsa ügyes manccsal díszítették a tojásokat a kert virágainak szirmaival. Lujza vigyázta a rendet, Herk pedig figyelte az utat. Fent a fenyő ágai között énekesmadarak fontak vékony gallyakból fészkeket, közben pedig úgy csicseregtek a sváb zene ritmusára, mintha egy égi kórus lennének.
 A levegőben ott vibrált a készülődés öröme. A tavaszi szellő végigsimított a tulipánokon, és mindenki tudta: ez a húsvét különleges lesz. Mert bár a kapu nyitva állt a világ felé, a legszebb titkokat ezúttal a kert lakói őrizték meg, hogy mire megérkeznek az unokák, minden bokor alatt egy kis csoda várja őket. A barátság, a gondoskodás és a békés falusi délután varázsa lengte be az udvart – pont úgy, ahogy régen, amikor még mindenki hitt a nyuszivarázsban.